Menjünk vissza pár évtizedet az időben. Amikor a kilencvenes években először megláttam a Tramps zenekart a megboldogult Banhof Music Klub színpadán, még nem tudtam, hogy egy életre szóló pillanatnak leszek tanúja. Aztán megszólalt az énekes. (Roy)
És abban a másodpercben megállt bennem a levegő. Az a hang… olyan volt, mintha üvegszilánkok karcolták volna végig a levegő molekuláit, miközben valami mélyen emberi, sérülékeny és nyers erő áradt belőle. Nem lehetett egyszerűen hallgatni – átütött, belevágott, beleégett az emberbe. Akkor, ott, a Banhof félhomályában azt gondoltam:ilyen hang nem születik csak úgy. Ez ajándék, vagy átok, vagy mindkettő egyszerre. És azóta sem változott a véleményem. A mai napig tartom, hogy ő az ország egyik – ha nem a – legjobb hangú énekese, Kohánszky Roy.
Aztán valamikor jó pár évvel ezelőtt Fluor Tomit és a lányzenekarát vittem a Volt Fesztiválra. A háromórás út alatt a dobos lány olyan lendülettel tolta a vakert végig, mintha az élete múlna rajta, hogy egy pillanatra sem volt csend az autóban. Tiszta energiabomba volt. És amikor odaült a dobok mögé, ezt az energialöketet egy az egyben beépítette a játékába is. Nem egyszerűen dobolt – felrobbantotta a teret. Olyan karakter, akit képtelenség nem észrevenni. A holdról is látni. Ő Tiszai Vivien, az egyik legismertebb hazai női dobos.
És akkor a két szupernova 2025-ben összeütközött és megalkották power duó zenei formációjukat, a Tim Honks zenekart. Ez a duó nem egyszerűen zenél: olyan vintage rockot tolnak, amitől tényleg beleborzongok. Jó értelemben. .A Tim Honks nem próbálja másolni a múltat — ők élőben újraírják azt. A gitár úgy szól, mintha egy benzinnel teli garázsban született volna, a dob pedig olyan energiával robog előre, mintha minden ütés egy-egy V8-as-pörgés lenne az országúton. Hangosak. Vadak. Egyszerre régiek és frissek. Egy duó, amely kétszereplős létére olyan hangerőt, olyan energiát és olyan dögöt pakol le, amit mások ötfős felállásban sem mernek bevállalni.
A duó 2025-ben alakult, és a tagok zenei múltjához képest egy frissebb, keményebb rock stílust képviselnek, amelyben a vintage rock, a blues rock és a grunge elemei keverednek. Annak ellenére, hogy csak ketten állnak színpadra, a hangzás teljes értékű. Szeretem azokat, akik nem azt lesik, hogy „mi kell a népnek”, hanem magukból dolgoznak. A saját ízlésükből, a saját igazságukból. A White Stripes is ezért nagy kedvencem: mert eredeti, mert nem igazodik semmilyen trendhez, csak megy a maga útján. És pontosan ilyen nekem a Tim Honks is. Egy tökéletes zenei lavina. Nyers, őszinte, és úgy karcol, mint egy ötvenes smirgli. Semmi cicoma, semmi megfelelés — csak az a fajta őserő, ami letarol mindent, ami előtte áll. És megérkezett legújabb klipes daluk, a Nincs, amit nem tudok kikapcsolni. Íme:
Tagok
Kohánszky Roy (ének, gitár): A Roy és Ádám Trió frontembereként ismert énekes-basszusgitáros ebben a projektben a rockosabb, karcosabb oldalát mutatja meg. Roy régóta vágyott egy olyan zenei kísérletre, ahol a „vintage rock” és a garázs-rock hangzás dominál, bonyolult hangszerelés nélkül.
Tiszai Vivien (dobok): Az ország egyik legismertebb és legtechnikásabb (szerintem) női dobosa (korábban játszott többek között az Ozone Mama, a Hollychicks, és számos más produkcióban). Játéka dinamikus, kemény és precíz, ami elengedhetetlen egy olyan zenekarban, ahol mindössze két hangszernek kell betöltenie az egész teret.
