De volt valami, ami megtörte ezt a rendet. A hétvégék, amikor a haza hősei, köztük az apám is, levetették a fegyelmet, és magyar rock and rolltól lett hangos a lépcsőház. Emlékszem a lakásbulikra. Ott álltam a felnőttek lábai között, a levegőben vodka és cigarettafüst keveredett, de a hangulatot nem a szovjet valóság, hanem egy távoli, csillogó álom uralta. Amikor felkerült a lemezjátszóra a Hotel Menthol, a szürke moszkvai nappali hirtelen színesre váltott.
"A csókkirály kocsija almazöld Buick,
Csaja az ülésen hozzá bújik.
A hapsin egy krepp nylon Hawaii ing,
És szól: 'Come on baby, let's have a drink."
Apámék generációja számára ez a zene több volt, mint szórakozás. Ahogy hallgatták a Csókkirályt vagy a Hotel Mentholt, láttam az arcukon, hogy lélekben valahol egészen máshol járnak. Még a legszigorúbb marxista tiszt is érezte, hogy a boldogság nem a pártgyűléseken, hanem ott, a krepp nylon Hawaii ingek és az almazöld Buickok képzeletbeli világában van.
Nekem, gyerekként a Hungária ekkor még nem stílust vagy életérzést jelentett, hanem egy tiszta, vizuális csodát. Míg ők a szovjet hideget próbálták itallal és tánccal felmelegíteni, én megbabonázva ültem törökülésben a lemezjátszó előtt.
A Hotel Menthol bakelit közepén a dallista matrica hullámos zöld-fehér csíkjai pörgés közben hipnotikus örvénnyé álltak össze. Ahogy a lemez forgott, a csíkok táncolni kezdtek, és én hagytam, hogy beszippantson ez a pszichedelikus spirál. Nem értettem, mit jelent a „Come on baby, let's have a drink”, de a dallam és a látvány összefonódott, és ez volt számomra a szabadság.
Ma már tudom, hogy apámék akkor és ott egy apró oázist építettek maguknak. A Hungária volt a menekülőútjuk. A moszkvai lépcsőházakban visszhangzó rock and roll volt a bizonyíték, hogy hiába vagyunk messze Magyarországtól, hiába vesz körül minket a szovjet fegyelem, a szívünkben mégis egy almazöld Buickon száguldunk tovább.
Ez az első zenei emlékem, a forgó lemez, a megbabonázó csíkok, és szüleim nevetése, ami valahogy mindig hangosabb volt, mint a kinti Volgák motorzaja. Még írni sem tudtam, de a Hotel Menthol összes dalát már kívülről fújtam. Ott ültem a lakótelep csendjében, és bár fogalmam sem volt, mit jelentenek Fenyő Miklós mesterien megírt szlengjei vagy azok a furcsán csengő angol kifejezések, az a világ mégis elemi erővel szippantott be. Nem értettem a szavakat, de értettem az érzést.
Amikor a bátyámmal ketten maradtunk otthon, a rituálé mindig ugyanaz volt, felraktam a lemezt a lejátszóra, és csak bámultam azt a csodálatos, zöldes lemezborítót. Ahogy a tű sercegve elindult, a zene azonnal elrepített a legtávolibb képzeleteimbe.
Egy olyan univerzumba vágyódtam, amiről akkor még nem tudhattam, hogy létezik-e egyáltalán, de a fejemben, ott a betonfalak között, minden részlete tökéletes volt. A bakelit sercegése mögött megelevenedett egy neonfényű világ, ami messzebb volt a csillagoknál, mégis ott lüktetett a szobánkban. Aztán múltak az évek, és a moszkvai lakótelep emléke is halványulni kezdett. Jöttek az újabb zenei hatások, a blues nehéz dallamai, a metal nyers ereje és a klasszikus rock mindent elsöprő sodrása. De a mélyben sosem feledtem el, ki volt az, aki legelőször megmutatta, hogy a zenét nem csak hallgatni kell, hanem érezni is.
Amikor a szüleim elváltak, a világom alapjaiban rendült meg, és az apám elleni lázadásom a lemezjátszónál is megvillant. Akkoriban hallani sem akartam a Hungáriáról. A színes jampik helyett jött Hobo borús blues zenéje, a Doors földöntúli üvöltése és az egyre keményebb, sötétebb műfajok. A rock and roll vidámsága távolinak és hamisnak tűnt a haragom mellett.
Majd ahogy teltek az évek, és én is lenyugodtam, eljött a megbocsátás pillanata. Megbocsátottam az öregemnek, és ezzel együtt ismét megtaláltuk egymást Fenyő Miki világával is. Elkezdtem úgy hallgatni azokat a régi dalokat, hogy már nemcsak a dallamot fújtam, de értettem is minden szavukat.
A zene pedig ismét elrepített, éppúgy, mint gyerekként, abban a moszkvai szobában. De most már tudtam a hely nevét is. Amerika. Döbbenten fedeztem fel, milyen mesterien bánt Fenyő a szavakkal, ahogy a pesti aszfalt szlengjét ötvözte az amerikai álommal. Minden sorából sütött az az igazi, hamisíthatatlan csibészség, ami miatt annak idején, írni-olvasni nem tudó gyerekként is megigézett. Végül a kör bezárult és a zene, ami elválasztott minket, végül újra összehozott.
És ahogy az élet legnagyobb rendezője szokta, a szálak végül összeértek. Évekkel később megcsörrent a telefonom. Fenyő Miklós klipet szeretne készíteni, és találkozni akar velem.
Mondanom sem kell, hogy minden porcikám összerándult. Úgy rettegtem a találkozótól, mint egy kémia dolgozattól. Addigra már elért hozzám is a pletyka a nehéz természetéről és a megalkuvást nem ismerő profizmusáról. Ahogy sétáltam fel a lépcsőházban a lakása felé, a lábam és a kezem is remegett. Minden egyes lépcsőfok egy-egy képkocka volt a moszkvai gyerekkoromból, a nyárfák, a sercegő bakelit, apámék házibulijai és az a zöldes lemezborító.
Aztán kopogtam, és kinyílt az ajtó. Fenyő Miklós állt előttem.
Több órát ültem nála. Beszélgettünk szakmáról, zenéről, világról és elmeséltem neki moszkvai gyerekkorom. A falak között nem a rettegett nehéz emberrel találtam magam szemben, hanem egy alkotóval, aki a látogatásom végén, mikor már indulni készültem, felajánlotta a tegeződést. Úgy léptem ki az utcára, mint aki megváltotta a világot. Úgy telefonáltam körbe a haverjaimnak, mint egy kamasz az első sikeres éjszakája után.
Párszor még eljártam hozzá, volt mikor éjszaka hívott fel és órákon át beszéltünk, és bár a sors iróniája, hogy végül a szakmai elképzeléseink nem egyeztek, és a közös munka nem lett sikeres, az a pár óra abban a lakásban mindent helyretett. Ott, a nappalijában ülve végleg megbékéltem a múlttal, az apámmal és azzal a kisgyerekkel, aki a 80-as években egy moszkvai peremkerületben hallgatta a rock and rollt. Még ha nem is tudta mi az.
Most itt ülök a gépem előtt, és a szoba csendjét sorra törik meg a Hungária-lemezek barázdái. Ahogy a tű a fekete bakelitre ér, elkap a nosztalgia, és csak bámulom az üres monitort. Miről is írhatnék még? Előttem már ezren megfogalmazták, milyen univerzumot teremtett ez az ember, és hogyan rajzolta át végérvényesen a hazai popkultúra térképét. De nekem ez nem csak zenetörténelem. Nekem ez a moszkvai lakótelep előli menedék, a remegő kézzel kopogtatás az ajtón, és a végtelen amerikai álom.
Nehezen emésztem meg, hogy a pesti jampikirály elment. Igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy egy egész világot vitt magával. Azt a világot, amit akkor épített nekünk, amikor körülöttünk minden szürke és szovjet volt.
Nála valahogy sosem éreztük a magyar valóság suta korlátait. Fenyő nem „olyan volt, mintha”, hanem ő maga volt a showbiznisz. Úgy öltözött, úgy beszélt, és úgy létezett, mint egy amerikai szupersztár, akit valami véletlen folytán a pesti aszfaltra dobott a gép. Nem volt benne semmi gagyi, semmi erőltetett. Méltósággal öregedett bele a szerepébe, és haláláig tudta, hogy a színpad nem csak egy deszka, hanem egy szentély, ahol a közönségnek varázslat jár. És micsoda varázslatokat adott.
Ahogy pörög a lemez, újra látom a gyerek önmagam, amint írni-olvasni nem tudva bámulja a zöldes borítót a távoli Moszkvában. Most már tudom, mit jelentettek a szavak, értem a szlenget, és ismerem az embert is a mítosz mögött. A csibészjampi elment, de a gépem előtt ülve, a zene lüktetésében még mindig ott az az almazöld Buick, amibe ha beülök, ott vagyok Miki világában.
Valljuk be, aki az elmúlt évtizedekben nem szerzett legalább egy meghatározó emléket a Hungáriáról, az minden bizonnyal egy kő alatt töltötte az életét. Fenyő Miklós zenéje nem választható opció volt, hanem az a közös oxigén, ami mindenhol színeket hozott a szürkeségbe. A jampikirály távozásával egy olyan korszak zárult le, amelyben a rock and roll nemcsak egy zenei stílus, hanem az egyetlen menekülési útvonal volt a hétköznapok elől. Hiába ment el, az a bizonyos almazöld Buick örökké ott fog parkolni mindannyiunk életének egyik legfontosabb utcájában. És amíg hallgatjuk őt, a Hotel Mentholban sosem oltják le a villanyt.
