„Úgy nézek ki, mint a pokol, de megnézem, hová juttat”, fogalmazta meg egyszer ars poeticáját. Ez a hozzáállás különösen erősen jelenik meg a 2011-es Bad As Me albumon, amely egyszerre összegzése és továbbgondolása annak az életműnek, amely az amerikai zenei kultúra legsötétebb sarkaiból építkezik.
Waits gyerekként alig várta, hogy felnőjön. Azt hitte, az idő majd mindent egyszerűbbé tesz. Nem így lett. A széthullott családból érkező fiú, ahogy később önmagát jellemezte, túl korán tanulta meg, hogy a túlélés fontosabb, mint az álmok kergetése. Ez a tapasztalat lett később a Waits-mítosz alapja. A kóborló kívülálló, aki bluesból, jazzből, folkból, rockból és kocsmazajból gyúr saját univerzumot.
A Bad As Me egyik titka éppen az, hogy Waits tudatosan más hangokon keresztül mesél magáról. Olyan énekesnők finom eleganciáját tanulmányozta, mint Peggy Lee vagy Julie London, szétszedte a dalaikat, hogy megértse, mi működteti őket érzelmileg. Ez a módszer tette az albumot egyszerre modernné és időtlenné.
A lemez egyik legizgalmasabb darabja a Satisfied, amely nyílt párbeszédbe lép a Rolling Stones legendás (I Can’t Get No) Satisfaction című dalával. Míg Mick Jaggerék himnusza a fiatalkori frusztráció és társadalmi elégedetlenség esszenciája, Waits játékosan megfordítja a képletet. Ő kijelenti, hogy igenis meg fogja találni az elégedettséget, még ha ez kissé ironikusan is hangzik egy örökösen kiábrándult figurától.
A dal nemcsak szellemi válasz, hanem konkrét együttműködés is, hisz a gitáron maga Keith Richards játszik. Waits még a szövegben is név szerint szólítja meg Jaggert és Richardsot, mintha kacsintva üzenné, értem, miről beszéltetek, de nézzük meg más szemszögből.
“I said I will have satisfaction - I will be satisfied - Before I’m gone. - Now Mr Jagger and Mr Richards - I will scratch where I’ve been itching - Now Mr Jagger and Mr Richards - I will scratch where I’ve been itching.”
Ebben rejlik a Satisfied igazi ereje. Nem tagadja a világ nyomorúságát, inkább kifigurázza azt az illúziót, hogy az elégedetlenség az egyetlen hiteles életérzés. Waits humora sosem harsány, inkább fanyar, mint egy túl erős whiskey. Miközben azt állítja, hogy elégedett lesz, pontosan tudjuk, hogy nála az elégedettség is küzdelem.
A stúdióban Waits és Richards tökéletesen illettek egymáshoz. Két zenei dinoszaurusz, akik ösztönből dolgoznak, és élvezik a kiszámíthatatlanságot. Richards később úgy emlékezett, egyetlen délután alatt rögzítették a dalt, tele improvizációval és egymás folyamatos provokálásával. Ez a nyers energia hallatszik is a felvételen, nem polírozott rockhimnusz, hanem füstös, izzadó bluesos groove.
A Satisfied így nemcsak tisztelgés a Rolling Stones előtt, hanem Tom Waits életfilozófiájának sűrített lenyomata. Egy válaszdal, amely egyszerre ironikus és őszinte, és amely tökéletesen megmutatja, miért lett Waits az amerikai zene egyik legkülönösebb és legnagyobb hatású alakja.
Mert míg mások szépen akarnak öregedni, Tom Waits inkább vállalja, hogy „úgy néz ki, mint a pokol”, és közben olyan dalokat ír, amelyek még évtizedekkel később úgy szólnak, hogy a fal adja a másikat.
