„Régen minden jobb volt” – A nosztalgia csapdája
Ha valaki végiggörgeti a közösségi oldalak kommentmezőit, szinte szó szerint ugyanazt a mondatot olvassa újra és újra: „A régi Sziget sokkal jobb volt. Több magyar zenekar, több rock, több metal.” Nem a külföldieknek, hanem a magyar közönségnek szóló fesztivált szeretnének. És legtöbbször ezt a nosztalgiát a 35 év felettiek fogalmazzák meg — azok, akik még emlékeznek arra, amikor a Sziget valóban nekik szólt. Csakhogy az idő közben elment. Nemcsak mi öregedtünk, hanem a zenei piac is.
És ez valahol igaz is. Csakhogy a régi Sziget már nem létezik – és nem azért, mert valaki elrontotta, hanem mert mi magunk változtunk meg. A fesztivál a fiatalokról szólt, mindig is róluk szólt. Most is. Csakhogy mi, akik 1993-ban még sátorban aludtunk és a Tankcsapdára pogóztunk a porban, ma már 40–50 évesek vagyunk, gyereket viszünk edzésre, és három nap alatt regenerálódunk egyetlen átbulizott este után. Sokan szeretnék, ha a Sziget újra a „magyaroknak” szólna, több hazai fellépővel, több rockkal és metállal, de a fesztivál nem egy retróklub. A nosztalgia egyre hangosabb, de közben egyre kevésbé releváns a valós piaci logika mellett. Ahhoz, hogy egy ilyen méretű esemény fennmaradjon, nem elég szeretni – üzletileg is működnie kell.
Nem a Sziget változott meg – mi öregedtünk ki belőle. Ha a Sziget 1993-ban a negyveneseknek akart volna szólni, akkor Zalatnay Cini, az Apostol, a Neoton Família vagy Kovács Kati lépett volna fel a nagyszínpadon. És valószínűleg senki sem vett volna hetijegyet a rockerek, punkok vagy alteresek közül. Nem is lett volna belőle az a kultikus fesztivál, ami később a magyar zenei élet egyik legfontosabb szimbóluma lett. Miért várjuk hát el, hogy most, harminc évvel később újra nekünk szóljon? Miért hisszük, hogy a Sziget „elrontotta magát”, csak azért, mert már nem mi vagyunk a célcsoport? Talán csak így akarjuk megnyugtatni magunkat: hogy „még mindig kurva fiatalok vagyunk”. Pedig nem vagyunk. Őszintén: kit érdekelne ma egy olyan Sziget nagyszínpadi lineup, ahol a Junkies, a Road, az Ossián és a Tankcsapda, vagy a Margaret Island, Punnany Massif, Kispál és a Borz játszik egymás után? És mielőtt bárki félreértené — nem a zenekarokat akarom bántani. Ők tették, amit tenniük kellett, és méltó helyük van a magyar zene és rocktörténetben. De valljuk be: ha holnap bejelentenék ezt a Sziget-programot, te sem vennél hetijegyet. Egyik lineup se győzne meg arról, hogy vegyél egy sátrat a Decathlonban a Sziget hetijegyed lobogtatva. Ezekre ott az összes többi hazai fesztivál és inkább örüljünk, hogy van egy nemzetközileg is felső polcos rendezvényünk. Nem a Szigetből nőttünk ki, hanem a fesztiválozásból. A komfortzónánk ma már nem egy poros sátor a Hajógyári-szigeten, hanem a saját kanapénk vagy maximum egy koncert ahol elhajolhatunk.. És ez teljesen rendben van. Csak fogadjuk el, hogy a Sziget sosem volt és sosem lesz a negyvenesek fesztiválja. Mert ha az lenne, már nem lenne Sziget. Mint minden piaci szereplőnek, neki is az a kötelessége, hogy kövesse a trendeket, különben eltűnik. A cél ma már nem az, hogy napi pár ezer ember beugorjon egy esti koncertre, hanem az, hogy több tízezren vegyenek hetijegyet, ott lakjanak, ott egyenek, ott igyanak, vagyis ott költsék el a pénzüket.
A Sziget mint gazdasági gépezet
A Sziget nem jótékonysági esemény, hanem üzleti vállalkozás. Ez sokaknak nem tetszik, de a fesztivál mindig is az volt. Csak régebben ez kevésbé volt szembetűnő, mert a célközönség és a közösség nagyjából egy volt. Ma a Sziget gazdasági szempontból Budapest egyik legnagyobb idegenforgalmi motorja. Több mint 400 ezer látogató, ebből 50 százalék külföldről. A vendégek átlagosan 6-7 napot töltenek Magyarországon, és fejenként 800–1000 eurót költenek. Ez annyi, mint egy kisebb budapesti zenei fesztivál éves költségvetése. Szállodák, Airbnb-k, taxisok, éttermek, bárok, kocsmák, turisztikai szolgáltatók – mind részesülnek belőle. A Sziget tehát nemcsak kulturális esemény, hanem nemzetgazdasági tényező. Egyetlen hét alatt több pénz áramlik Budapest gazdaságába, mint amennyit egy átlagos hónapban a város turizmusa hoz. Ezért kell megmenteni.
Miért nem szól már a magyar közönségnek?
A válasz egyszerű és kellemetlen: mert a magyar közönség nem tudja eltartani. Egy többmilliárdos költségvetésű fesztivál nem tud kizárólag a hazai piacra építeni, amikor a magyar fizetőképes kereslet ennyire korlátozott. A külföldi vendég nemcsak a jegyárat fizeti meg, hanem a repülőjegyet, a szállást, a városi költést is – a Sziget ezért épít elsősorban rájuk. És emiatt tűnik „távolinak” a magyar közönség szemében. A fesztivál zenei irányát sem lehet pusztán ízlés alapján bírálni. A rock, metal és alter zenék közönsége ma már szűkebb és öregebb, miközben a nemzetközi pop, hiphop és elektronikus zene az, ami fiatalokat hoz. A Szigetnek az a dolga, hogy tömegeket szólítson meg, nem az, hogy zenei értékítéletet mondjon.
Generációs szakadék – Mi lett a közös élményből?
A 2000-es évek elején a Sziget valóban közös élmény volt. Egy hely, ahol az Edda, a Quimby és a Prodigy ugyanabban az éjszakában fért meg egymás mellett. Ma már nincsenek ilyen közös nevezők. A zeneipar fragmentált, az emberek saját algoritmusbuborékban élnek, és a fesztivál is ezt a valóságot tükrözi. A Sziget már nem generációs találkozási pont, hanem nemzetközi turisztikai termék. Ez nem feltétlenül baj, de sokaknak fáj, mert elveszett az érzelmi kötődés. A mi Szigetünk már nincs – és ez valójában a mi életünk változásáról szól, nem a fesztivál hibájáról.
Lehet-e még újra „magyar” a Sziget?
Lehetne, de csak más formában. A Sziget neve ma már brand, amit ismernek a világban. A kérdés nem az, hogy újra magyar legyen, hanem az, hogy megmaradjon-e egyáltalán. Ha eltűnik, nem csak egy fesztivált veszítünk el, hanem egy olyan nemzetközi kulturális hivatkozási pontot, amihez hasonló kevés van. A megoldás nem a múlt visszasírása, hanem az, hogy új formákat találjunk a hazai zenének, a közösségi élménynek, a fiatalok megszólításának. A Sziget maradhat globális, miközben mellette újraépülhet egy magyar zenei fesztiválkultúra – csak ehhez nem nosztalgiára, hanem bátorságra van szükség. Ha a 2026-os Szigetet nem sikerül ugyanolyan színvonalon megszervezni, mint az elmúlt években, annak súlyos következményei lehetnek. A fesztivál évek óta nemcsak magyar, hanem európai brand: az ide látogató fiatalok nagy része nem Budapest miatt jön, hanem a Sziget miatt. Azért a hangulatért, amit hallottak a barátaiktól, láttak a közösségi médiában, vagy egyszerűen csak elhittek a „Love Revolution” szlogennek.
Ha ez a hangulat eltűnik – ha a szervezők nem hoznak akkora nevet, ha a produkciók gyengébbek, ha a fesztivál elveszíti a nemzetközi arcát –, akkor könnyen elveszítheti a közönség bizalmát.
És onnan már nincs visszaút. Egy csalódott fesztiválozót nem lehet könnyen visszahozni, különösen akkor, ha valamivel több pénzért választhatja Glastonbury-t, Primaverát vagy a Tomorrowlandet.
A Szigetnek most nemcsak egy gazdasági kihívással kell szembenéznie, hanem egy presztízsharcot is vívnia kell. Ha 2026-ban nem tudja hozni a korábbi évek színvonalát, akkor elveszítheti azt, amit harminc év alatt felépített: a világ egyik legkülönlegesebb, legnyitottabb fesztiváljának hírnevét. És azt a „Sziget feelinget”, amiért eddig több tízezer külföldi utazott Budapestre – minden nyáron, újra és újra.A Sziget sosem volt tökéletes, de mindig tükröt tartott: előbb a rendszerváltás utáni szabadságvágyat, aztán a globalizált világ fogyasztói logikáját. Most éppen a megosztott Magyarország tükre. Azé az országé, amely képtelen megbecsülni a saját kulturális sikertörténeteit. És talán ez a legnagyobb baj. Nem az, hogy a Sziget megváltozott – hanem hogy mi nem tudtunk vele együtt változni.
