A történet 1982. július 3-án kezdődik Bécsben, a Prater Stadionban. Akkor 13 évesen Faterommal egy IBUSZ út keretén belül módomban állt megtekinteni a Stones-t „Still Life” turnéjuk során. Talán túl fiatal voltam, talán túlzottan lenyűgözött a „nyugat fénye”, de számomra nem volt átütő élmény, pedig nagy kedvencemmel, az Under my Thumb-bal kezdtek. Azt azonban már akkor pontosan tudtam, nem ez volt az utolsó randevú az Ördögi Zenekarral. Igazam lett. Még 15 követte.
Ugorjunk az időben, egészen 1989. szeptemberéig. A keszthelyi laktanyában Nagy Józsival épp a híradószázad kantinjában baszogattuk a Color Star TV-t, összebindzsitünk egy új antennát és be akartuk hozni vele A Sky Channel-t. Sikerült. Egészen véletlenül a Richard meg a Jagger beszélt a Steel Wheels turnéjukról, meg hogy jönnek Európába, meg ilyenek. Gondolhatjuk mit éreztem, katonai gyakorló egyenruhában, leszerelés előtt 5 hónappal, tudván, a jövő nyáron ha törik, ha szakad, de megnézem a bandát. Mondanom sem kell, innentől felgyorsult az idő, kurvára nem zavart a hátralévő 150 nap. Szintén 1989-ben, szilveszterkor egy házibuliban futottam össze egyik cimbora csajával, aki történetesen Nyugat-Berlinben élt, rögtön nekem is szegezte Doris a kérdést: Jöttök Rollingra júniusban? Hogyaviharbanemennénk! Csakmertjanuáröttőllehetjegyetvenni! Okéakkorrendeljnekünknégyet! Decsakkettőtlehet! Íbazmeg! Namindegymajdrendelnektekaszomszédcsajis!
Ilyetén beszélgetések után 1990. január 6-án csörög a keszthelyi pecóban a telefon (akkoriban mobil még csak gondolatban létezett), Doris az. Szia Golyó! Elfogyott a Stones-ra a jegy! Elsötétült az előszoba, még a talpam is ökölbeszorult! Aztán kis hatásszünet után, rekedtes hangján felkacagott: DE NEKTEK VAN NÉGY ZSUGÁTOK A KÜZDŐTÉRRE!!!! Érted Golyó? Egy nap alatt elfogyott 110.000 jegy!?
Olyat ordítottam, hogy összesereglettek a szomszédok. Innentől valósággal repült az idő egészen 1990. június 1-ig. (Ja, közben leszereltem!) Klasszik NDK-s túraszettben találkoztunk a vasútállomáson: farmer, póló, tornacipő, csővázas hátizsák. A fiatalabbak kedvéért azért leírom, akkoriban a magyaroknak elég komoly kánaán volt Bulgária mellet az NDK. Volt olyan év, hogy háromszor kiruccantunk. Tizedannyi volt a sör, a kaja és a szállás mint itthon, imádták kinn a magyarokat. Elég ha annyit írok hogy az akkori német népességrobbanáshoz nagyban hozzájárult a magyar srácok által „esemény utáni fogamzásgátlóként” az NDK-s csajokba tömködött Kalmopyrin. Már maga a vonatút is élmény volt minden alkalommal. Ezernyi magyar minden szerelvényen, a nyugatiban vett sör általában Szobnál fogyott el, de a büfékocsikat csak a csehszlovák (sic!!!) oldalon nyitották meg. Többnyire 30-40 ember tüntetett már ekkor az ajtóknál. Aztán a pozsonyi állomáson futás a büféig „aranyfácánér” csapolt kivitelben, Brno-ban ugyanez „csapoltbarnáért”, a prágai Holesovicén volt egyedül nyugalom sörbeszerzési szempontból, itt a legtöbb experssz legalább 15 percet állt, ahogyan Drezdában is. Állandó konfliktus a határőrökkel cseh és NDK területen egyaránt, ők nem rajongtak a magyarokért :) Ezen az úton például Bad Schandau-nál éjszakai útlevélvizsgálatnál épp a couchette-ben „aludtam” és nem ébredtem fel arra, hogy a „tokker” (GY.K. = NDK-s) határőr ököllel üti a mellem, cserébe sikerült fejberúgnom, és hát kemény magyarázkodást követően nem szállítottak le. Nem úgy mint Piroska haveromat ugyanezen a júniusi úton, ő Brno és Prága között szólalkozott össze egy cseh „sínpityuval”, akit amúgy magyarosan le is csavart, nos őt bilincsben szedték le a vonatról. Szóval milliónyi kaland és emlék minden kirándulásról.
A korrajzhoz hozzátartozik még, hogy ebben az időszakban zajlott a német egyesítés és a valutaúnió (1990. június 1.). Csak a taknyosabb korosztály kedvéért ekkoriban a keletnémet márka 6 forint volt hivatalosan, a nyugatnémet 35 forint. Nyugatnémet márkát viszont hivatalosan nem lehetett beszerezni, tehát jó magyar szokás szerint a feketepiacon 60-65 forint volt az ára. A német valutaúnió lényege az volt, hogy (felzárkóztatásképp) egy az egyben átváltották Nyugat-Berlinben a tokker márkát wesztmakira. Nyilván a magyar seftelők érezték meg a lóvé szagát elsőként. Kelet-Berlinben totális hiánycikk volt a kötöttáru, a piperecucc és a fogamzásgátló. A kiváló üzleti érzékkel bíró honfitársaink az akkor még létező lengyel piacokon, a háztartási boltokban szarért-húgyért megvették a hiánycikkeket, a körzeti orvosok pedig ipari mennyiségben írták fel a filléres antibébi tabikat. (Milyen szép is volt a KGST árukapcsolás a lengyel-magyar barátság jegyében, hol voltak még a kínai piac termékei!).
Komplett magyar karavánok hordták a csempészárut olyan durva volumenben, hogy a VÁM-osok és határőrök (nyilván jó pénzért) inkább szemet hunytak, semminthogy koboztak volna. Berlin központja, az Alexanderplatz úgy nézett ki, mint a legendás Tangó (GY.K.= Ecseri úti piac), de oly szinten, hogy konkrétan magyar lángossütő és kolbászos is kitelepült a térre. Itt brutál haszonnal eladták a cuccot tokimakiért, áthúztak wesztberlinbe, az állatkertnél átváltatták a fekákkal wesztmakira, itthon meg eladták a keletinél az araboknak 60 forintért. Könnyű kiszámolni milyen haszonnal ment a biznisz. Van olyan haverom aki ott és akkor, egy hónap alatt megkereste a Pasaréti úti háza árát, a mai napig ott lakik.
Szóval ilyen körülmények közepette érkeztünk meg Berlinbe, Morzsi, Rece, Kenya és én. Nem untatom az olvasót holmi részletekkel, hogy Kenyával már Stúrovo-nál összeverekedtünk, a koncert előtt felcsúsztunk még Rostock mellé Warnemündébe a tengerpartra, ahol mit ad Isten összefutottunk keszthelyiekkel (Rosta Dodó öklét megtanulták tisztelni a helyi matrózok!), majdnem lecsukták az egész kompániát tiltott határátlépés kísérletéért, stb. stb. stb. Csip-csup ügyek.
Ugorjunk a lényegre. 1990. június 5-én délben illedelmesen lezuhanyoztunk a Haupt-Bahnhof-on, U-bahn-ra kaptunk, irány Doris, Nyugat-Berlin Spandau kerületében át kell venni a jegyeket! Mivel nem német állampolgárok voltunk így egy kicsit geciztek velünk a határon, de viszonylag könnyen átjutottunk. Útban Spandau felé azért csak leszálltunk az Olympiastadionnál, megnézni mi a stájsz a holnapi koncerttel? Kilépve az S-Bahn állomásról először azon képedtem el, mekkora baszom stadionban lesz ez a hangverseny. A „fogadóterülete” 4-5X akkora mint a Felvonulási tér, 25 percig gyalogoltunk mire elértük a bejáratot. Joviális öregúr volt a portás, szívélyesen közölte, hogy 2 wesztmaki a belépő, de ma nem lehet bemenni, mert építkezés zajlik. Jó, nem is akartunk bemenni, csak egy pillantást vetni arra, hogy állnak a dolgok, de kívülről semmi nem látszott. Ekkor a csapatból - egyedüli „némettudóként” - Morzsi megkérdezte, hogy: Ugye holnap itt lesz Rolling Stones koncert? Az öreg kissé feszülten közölte, hogy fogalma sincs! Nem volt túl biztató kezdet, de ekkor valahol nagyon messze, a parkoló túlvégén feltűnt egy kurva nagy Stones nyelv egy kamion csőrén. Pillanatokon belül ott volt a bejáratban, a sofőr hanyagul kiadta az öregnek a belépőkártyáját (akkor láttam életemben először ilyet) és lazán közölte: The Rolling Stones backstage team! Átfutott rajtam, hogy ez a fickó holnap valószínűleg együtt fog sörözni és mindenezni Keith Richards-sal és Ronnie Wood-dal. Elkeseredésemben benyúltam a hátizsákomba, kivettem egy Wernesgrüner-t, megböktem és arra gondoltam miközben mélyen belehúztam, ha itt a backstage team, akkor nincs az az Isten aki holnap megakadályozza ezt a bulit!
Visszamásztunk az S-Bahn-hoz, megkönnyebbülve, kiértünk Spandauba, Doris sehol. Leraktuk a csomagokat a vasúti csomagmegőrzőbe és behúzódtunk egy westernkocsmába, ahol volt telefonfülke, flipper és sör. No meg Jack Daniel's. Itt és ekkor ittam életemben először Lemmy és Keith kedvencéből, azóta is tart a barátságunk, ha whiskey-t „kell” innom. Félóránként hívjuk Dorist telón, sehol semmi. Szerintem azért nem ideges egyikőnk sem, mert szépen jönnek a körök, megy a flipper. Aztán fél nyolckor felveszi Doris anyukája a telefont, hogy kilenckor otthon van a lánya, átvehetjük a jegyeket. Így is történik, felmegyünk hozzájuk, kicsengetjük a lét, kezünkben a zsuga. Illetve Morzsiéban nem, ő nem akar bejönni a bulira! (Ennek még jelentősége lesz!). Nagy az öröm, Doris foghegyről megkérdezi merre van szállásunk? Szállás? Milyen szállás? A vasúti csomagmegőrzőben vannak a hálózsákok! „Az jó, mert este nyolckor lezárják a megállót a hajléktalanok végett!” Na de fasza, hol a rákban alszunk? És főleg miben? Rövid tanakodás után Doris mutterja szól, hogy sehova ne menjünk, aludjunk ott a nappaliban, de reggel hatkor kelés. Nyilván nem mondunk nemet! Beállítja a rádiót ébresztőre, jó éjt kíván. Izgalommal vegyes kábulatban telik az éjszaka, mígnem reggel hatkor: Pitty, Pityy, Pitty, és elindul fullhangon a Brown Sugar! Soha rosszabb ébredést egy ilyen napra!
Irány vissza kelet-berlin, találkozó a Lugóval délben az Alex-en. Övé a negyedik jegy, de ő kocsival jött bokros csempészeti elfoglaltságokból kifolyólag. Lugóról tudni kell amellett, hogy komolyabb keszthelyi nevezetesség volt fénykorában, mint a Festetics kastély, soha életében sehova nem ért oda időben. Beültünk hát a Berliner söröző teraszára múlatni az időt, ahol 99%-ban magyarok ültek, 80%-ban ismerősök. A hatalmas világóra épp a delet kezdte ütni, amikor a terasz végén feltűnt a legendás citromsárga STP baseball cap, no és alatta Lugó feje. Hiteltelen pontosság! Puszi, sör, jegyátadás, irány a stadion, 14.00 kapunyitás.
Ki is értünk annak rendje módja szerint, fél kettőkor elkezdik lemotozni a vendégsereget, elvesznek minden veszélyes tárgyat, tőlem például 11 doboz Radebergert. Mivel Morzsi nem akar bejönni (55 maki volt a jegy, sokallta), így neki hagyjuk hátra az italokat. Pontban 14 órakor elkezdik a beléptetést. Gyerekek ilyet még nem láttam! Mint a koncertfilmeken a Beatles fénykorából. Sikítozó csajok és ordító faszik rohannak le a dühöngőre, megküzdenek minden egyes helyért. Mi is belépünk az arénába, mellbevágó a látvány. Képzeljünk el két és fél Népstadiont egy helyen. Az egyik végében egy színpadot, ami széltében akkora, mint a Kossuth tér hosszában, két oldalán két darab piros-fehér hangfaltorony, mely darabonként nem kisebb mint a Mátyás templom. A pódium alja telivágva mélyládákkal. Röpke 5 óra várakozás után (elbaszott hőség volt a betonkatlanban, cserébe hihetetlen jó zenéket nyomattak a road-ok), bekezd az előzenekar: The Gun! Felejthető produkció, legnagyobb haszna, hogy bemelegszenek a hangfalak, erősítők, végfokok, belövik a hangmérnökök a finombeállításokat. A közönség is szokja kicsit a hangerőt. Gondoltuk naivan! 19.45-kor szerényen begurul a színpadra két tűzoltóautó és elkezdik locsolni a közönséget széles permetben. 19.55-kor abbahagyják, jön egy kisteherautó, a platójáról 15-20 hostess elkezd vattát dobálni az első sorokba. Itt már sejthető volt, valami lesz! 20.03 jön egy laza black out, felhangzik a Continental Drift, 110 ezer torokból tör elő a hörgés. Elementáris mértékűre tolják a hangerőt, 15 méter magas gázoszlopok csapnak a magasba és begördülnek a Kövek, felrobban a Start Me Up!
A beledet és tüdődet kitépi a basszus, a dobhártyádba belehasít a két gitár, körötted ezrek őrjöngenek, a Sátán Fia pedig 10 méterre vicsorog tőled csuka szájával! Körülbelül így írható le a kezdet és körülbelül így nyit be a világ egyik legjobb koncertzenekara. A lehengerlő lendület végig megmarad, Jagger egy percre nem engedi ki a kezéből az irányítást. Egymás után gurulnak be a gigaslágerek, Sad Sad Sad, Harlem Shuffle, Tumbling Dice, Miss You. Külön meglepi a Ruby Tuesday, az Angie felejthető, ahogyan a Rock and a Hard Place és a Mixed Emotions is. Kicsit viszavesznek a tempóból, de a minőségből és hangzásból mit sem veszítve Honky Tonk Women, Midnight Rambler (ezt nagyon jól játsszák!!!), You Can't Always Get What You Want (hibátlan), Before They Make Me Run, Happy (ezt Richards énekli). Abban a pillanatban, amikor Jagger visszatér, elkezdődik a teljes katarzis, kilenc olyan dal egyhuzamban, amelyek bármelyikére elégedetten csettint a valamirevaló Stones rajongó. Sorrendben: Paint It Black (ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!), 2000 Light Years from Home (100.000 öngyújtó és elképesztő lézershow), Sympathy for the Devil (brutálisan jól tolják, főleg a komplett ütősszekció), Street Fighting Man (ebben az egy nótában megmozdul Bill Wyman, egyet előrelép, a közönség egy emberként hördül fel), Gimme Shelter (Lisa Fischer kinézeténél csak a hangja keményebb, hidegrázás végig), It's Only Rock 'n Roll, But I Like It (Ronnie kurva nagyot gitározik), Brown Sugar (Keith Richardsnak behoz egy road tök nyíltan egy 4 papíros trombitát meg egy üveg Jack-et, Bobby Keys pedig 3415. alkalommal letolja lemezminőségben a saxofon szólót), Jumpin' Jack Flash (Keit Richard az előző hostnak köszönhetően iszonyatosat játszik), (I Can't Get No) Satisfaction (sosem hallottam ilyen jól játszani ezt, sem előtte, sem azóta). Nincs ráadás!
Nincs is rá szükség! Megannyi mosolygó arc. Jól látszanak a levert horogkeresztek nyomai az oszlopokon, de senkit nem érdekel. Nem jön Bild, Stern semmi. Nem jönnek jogvédők meg mittudomén! Itt ma ünnep volt, orgia, 110.000 résztvevővel. Kenya, Rece és én megdumáljuk, hogy várunk a távozással, pihegünk kicsit. Ekkor jön a meglepi! A tömegben előtűnik Morzsi, aki nem akarta megnézni a bulit! Leszegett fejjel, enyhén avéttossan bóklászna el mellettünk, ha nem szólnánk rá. Kiderült, a megmaradt italt elfogyasztotta, összehaverkodott valami csákóval, aki szerzett neki zsugát 20 márkáért a dühibe, fent leült az ober ringen, de onnan kivágták, na de hova? Az első sorba, ahol a koncert előtt 2 perccel a szájába nyomtak egy haskapipát. Végigtombolta a bulit 10 méterre Charlie Wattstól. Ő. Aki nem is akarta ezt az egészet.. :))) Mindig mondtam nincs igazság a Földön!
Kiérünk, Lugóval a bejáratnál ütközünk, korábban abban maradtunk vele jövünk vissza autóval. ZF-es, szürke 1300-as LADA. Különösképpen nem kell ecsetelnem milyen komfort várt ránk. A hazaút is megérne egy misét, Lugó a Checkpoint Charlie-n hanyag eleganciával áthajtott (nem vette észre, kurva szarul lát :) ), a határőr úgy meglepődött, elfelejtette ránkhúzni a géppityut, külön élmény volt a Berlin-Drezda autópálya (amihez mérten az egykori M7, valóságos politúrozott bútorlapként aposztrofálható), Brno-ban eltévedtünk, a cseh-osztrák határon szétszedtek minket.
Másnaposan, kialvatlanul, élményekkel telve, boldogan léptük át a magyar határt Kőszegnél. Ekkor már sejtettem, hogy ez egy komoly nyár lesz. Még négyszer néztem meg őket másfél hónapon belül, mindegyik kalandos volt. Július 31. Bécs (6,5 méter magasból ugrottam le, hogy küzdőtérről nézhessem őket, ez volt hangulatban a legjobb Stones koncert életemben), augusztus 13. és 14. újra Berlin (ide a Steel Wheels színpadot hozták, ami másfélszer akkora volt, mint amiről írtam, és két bérelt autót is összetörtünk az odaút során), augusztus 18. Prága (ide busszal mentünk, alig emlékszem az útra, a Dodó kint maradt, mert eltévedt, a nagykövetségen kapott pénzt a hazaútra, a Letna hegyen pedig pumpás sörcsapból nyomatták nekünk a Staropramen-t).
Szóval így alakult az én szerelmem a Rolling Stones-szal a kezdetekben. Aki szeretné felidézni a kor szellemét, könnyen megteheti ha beszerzi a Flashpoint című albumot, amihez Rolling koncertlemezből maximum a Love You Live mérhető!
Írta: Rács Balázs Golyó
