Bár a Judas Priest rajongói olyan régóta hívják őt „Metal God”-nak, hogy már védjegyeztetni is hagyta ezt a becenevet, Rob Halford nem ragaszkodik a formaságokhoz. Amikor az NME találkozik vele egy walsalli stúdióban – Halford a midlandsi város és Arizona között osztja meg idejét –, az ikonikus zenekar frontembere őszinte, barátságos és csevegős. „Ez a yam-yam bennem” – mondja büszkén, a köznyelvi kifejezéssel élve arra, aki Anglia Black Country régiójából származik.
A 72 éves Halford örömmel tekint vissza úttörő karrierjére a Judas Priesttel, a heavy metal történetének egyik legnagyobb hatású zenekarával. 1969-os birminghami megalakulásuk óta a Priest (ahogy Halford szokta őket nevezni) nemcsak a műfaj gyors, riff-központú stílusát alakította ki olyan albumokkal, mint az 1980-as klasszikus British Steel, de a műfaj ikonográfiáját is meghatározta a fétis ihletésű bőr és szegecses megjelenéssel. „Van néhány remek kép a Priestről a korai fotózásokról, és egyszerűen mégsem néz ki jól” – mondja. „De amikor először motoron, bőrdzsekiben hajtottam fel a színpadra, az volt az, az volt a heuréka pillanat.”
Két évvel ezelőtt a Judas Priest végre bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be, de ez korántsem jelenti azt, hogy eljött volna a tiszteletkör ideje. Halford különösen lelkesen beszél a Priest új albumáról, az Invincible Shieldről, egy ádáz, célratörő támadásról, amelyet Richie Faulkner, Ian Hill, Glenn Tipton és Scott Travis zenekari társaival csiszolt. „Minden zenekarban kell lennie valamiféle vezetőnek, különben olyan, mint a Titanic” – mondja. „De tisztelni kell egymást. A dobos ugyanolyan fontos, mint az énekes, aki ugyanolyan fontos, mint a gitáros – mindenkivel ugyanúgy kell bánni. Mindez belejátszik abba, hogy megértsük, hogyan raktuk össze ezt a lemezt. Utálom a kompromisszum szót, de ez is része a folyamatnak.”
Az interjú során Halford beszél az 1998-os coming outjáról – a bátorság spontán pillanatáról, amit a legnagyobb dolognak nevezett, amit magáért tehetett – és a zenekar valószínűtlen felvételeiről a '80-as évek pop producerével, Stock Aitken Watermannel. Ha egyszer ez a yam-yam elkezd beszélni, nincs megállás – és őszintén szólva, nem is akarod megállítani.
Sokat változott a zenekar lemezfelvételi folyamata az idők során? Gyorsabbak vagy lassabbak vagytok, mint korábban?
„Azt mondanám, hogy pont olyan hatékonyak vagyunk, mint eddig is... [Ami az] Invincible Shield megírását illeti, körülbelül egy hónapig ültünk össze Glenn-nel és Richie-vel. A két gitáros plusz énekes kémiája nagyszerűen működik a Priest számára, mióta a British Steellel megcsináltuk, és így csináljuk azóta is.
Mindannyian hoztuk az ötleteinket ebben a kezdeti egy hónapban, elkezdtünk húst rakni a csontvázra, aztán kivettünk egy hónap nagyon fontos kreatív szünetet. Ezt követően visszatértünk egy második hónapra, amikor igazán elkezdtük formába önteni a dolgokat. Tehát az Invincible Shield zenéjének nagy része mindössze néhány hónapnyi írásból származik.
Mindig is azt mondtam, hogy ha egyszer elkezded túlgondolni a dolgokat, akkor a dolgok az utadba kerülnek – ez nagyon is ösztönös. Minden Priest albumon vannak bizonyos elemek, amik egyfajta vezérfonalat alkottak. Ez alatt azt értem, hogy meglesz a vadság, meglesz a dinamika, meglesz az energia az olyan dalokban, mint a Panic Attack vagy a The Serpent And The King, és meglesznek a különböző textúrák, mint a Crown Of Horns. Tudod ezt, és ha egyszer befejeztél egy bizonyos kifejezésmódot, akkor tudod, hogy nem mehetsz oda vissza. Meglátod, hova visz a következő hely.”
Az albumot egy hatalmas turnéval támogatjátok, amely márciustól szeptemberig tart. Előfordul még ma is, hogy elfog a lámpaláz, mielőtt színpadra lépsz?
"Igen, halott lennék, ha nem így éreznék. Ez inkább ideges energia: a felelősség[tudat], hogy van egy feladatod, amit el kell végezned. A rajongók pénzt szánnak rá a fizetésükből, hogy jegyet vásároljanak – innentől kötelességed nem elszúrni. [Ahogy] RuPaul [mondja]: „Ne baszd el”. Tudod, ez fontos: nem veheted félvállról, nem sétálhatsz csak úgy ki, és csaphatsz egy kis bulit. Nem, ez nem erről szól. Minden egyes elemre oda kell figyelnek, hisz téged is figyelnek.
Most játszottunk, nem is tudom, 50 millió embernek a Power Trip-en. És minden egyes ember ezt a zenekart elemezte: 'Mit csinál Rob? Hol van Richie? Mit csinál ott Ian?' Minden egyes ember mikroszkóp alatt tart, és ez így is van rendjén, mert [így] arra törekszel, hogy minden egyes koncert a lehető legjobb legyen."
A Judas Priest több dalt is felvett Stock Aitken Watermannel a '80-as években, de ezek soha nem jelentek meg. Pete Waterman tavaly azt mondta az NME-nek, hogy a You Are Everything kiadatlan feldolgozása, amit velük készítettetek, „minden idők legjobb felvétele” lehetett volna.
„Valahol egyetértek vele, mert megvan a telefonomon, és remekül szól. Úgy értem, nézd meg, mi történt Kate Bush-sal a Stranger Things-szel és a Running Up That Hillel – az egyik legnagyobb dal, amit valaha írtak. Ezt szeretném látni a Stock Aitken Waterman számainkkal...
Még most is szeretem azokat a dalokat. Még az én életemben szeretném, ha kiszivárogtatnák őket. Szivárogtassák ki őket, amennyire csak akarják. Csak lássuk, hova visznek minket ezek a dalok, mert remekül hangzik. Hallani a hangot, a gitárokat, igazán szórakoztató. Nem láttam Pete-et emberemlékezet óta, de azt mondanám [neki]: Csak szivárogtasd ki ezeket. Küldj el egy fájlt a TikTok-ra, és meglátjuk, mi sül ki belőle.”
Azt mondtad, hogy az 1998-as coming outod nem volt előre eltervezve – egyszerűen csak kimondtad aznap. Most visszatekintve, nem érzed, hogy ez egy sorsfordító pillanat volt a karrieredben?
„Ha visszagondolok rá, akkor a lehető legjobb módon történt így, hogy nem volt előre eltervezve. Egyszerűen csak úgy beszéltem, mint ahogyan hozzád beszélek. Egyszerűen csak azt mondtam: ’Meleg férfiként szólva, bla-bla-bla.’ És ezek az egyszerű szavak visszhangra találtak, és sok helyre eljutottak. Amikor utána visszamentem a szállodába, azt gondoltam: ’Most már ennyi volt. Mindenki tudja, hogy meleg vagyok.’
A zenekarban mindenki tudta, hogy meleg vagyok, a kiadónál mindenki tudta, hogy meleg vagyok, és a menedzsment is tudta, hogy meleg vagyok. És hiszed vagy sem, az összes rajongó azt mondta: 'Hát, mi mindig is azt gondoltuk, hogy meleg vagy.' Én meg azt hittem, hogy teljesen egyedül vagyok. De azt a jót, ami ebből származott, nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ez a srác egy világhírű, topkategóriás heavy metal bandának, az Egyesült Királyságból származó Judas Priestnek az énekese, és nyíltan vállalja a melegségét.
[De] meleg férfinak lenni és a metal világában előbújni abban az időben nagyon nehéz volt a homofóbia és az elutasítás miatt. És ezt még most is érzem. Tudod, valaki a minap a Facebookon [azt írta], hogy: 'Azt mondod, hogy keresztény vagy – nos, jó neked –, de dobnod kéne a férjedet, mert ez gonosz, és istentelen cselekedet. Keress egy nőt, boldogabb leszel.' [Az én válaszom:] 'Köszönöm, törlöm!'"
Mikor kezdtek el a rajongók „Metal God"-nak hívni téged, és milyen érzés volt, amikor ez elterjedt?
"Ez a Metal Gods című dalból származik a British Steel albumról. Talán egy író mondta először, én pedig úgy gondoltam, hogy vicces. Kicsit olyan, mint a Slash, Lemmy – ezek becenevek, amik azt jelképezik, hogy kik vagyunk. De valahogy önálló életet kezdett élni, és aztán elkezdtem túl komolyan venni. Olyannyira, hogy tulajdonképpen már védjegyet is szereztem a Metal God-ra, mert annyira nagyra tartom – nem csak magam miatt, hanem a zenekar és a rajongók miatt is. De mindig jól szórakozom rajta. Mindig azzal poénkodok: csak egy Elvis volt, és csak egy Metal God van.
Nagyra becsülöm azt a tényt, hogy egyikünk [a Judas Priestből] sem tévedt el ilyen szempontból – ez a yam-yam bennem. Egyikünk sem sétálgat a reflektorfényben, [hogy] 'nem tudod, ki vagyok?' A yam-yam nem tűri ezt. Nem felejtem el, honnan jöttem: egy heavy metal zenekar énekese vagyok, halálosan szeretlek, és ennyi az egész."
