Axl Rose oldalán olyan klasszikusokat alkotott, mint a Sweet Child O’ Mine, a Paradise City vagy a November Rain, és bár a zenekart időnként azzal vádolták, hogy túlságosan a klasszikus rock hagyományaira épített, Slash játékát és dalszerzői érzékét szinte mindenki elismeri.
Zenei ízlését már gyermekkorában meghatározta a családi környezet. Saul Hudsonként született az Egyesült Királyságban, amerikai édesanyától és brit édesapától. Apja grafikusként dolgozott többek között Neil Young és Joni Mitchell albumborítóin, édesanyja pedig divattervezőként olyan világsztárokkal dolgozott együtt, mint David Bowie, Janis Joplin vagy Ringo Starr.
Nem csoda, hogy Slash már egészen fiatalon beleszeretett a rockzenébe. Később úgy emlékezett vissza, hogy édesapja szinte kizárólag brit zenekarokat hallgatott vele.
„Apám különösen a brit rockzenére nevelt – a The Kinksre, a Creamre, a The Yardbirdsre, a The Stonesra és a The Beatlesre.”
Tizenegy éves korában, szülei válása után Los Angelesbe költözött édesanyjával. A brit rock iránti rajongása megmaradt, de az amerikai zenei közeg új világot nyitott meg előtte. Bár Jimi Hendrix ekkor már öt éve halott volt, Slash számára mégis ő testesítette meg a tökéletes rockgitárost.
„Los Angelesben minden Hendrixről, a The Doorsról és a The Mamas and the Papasról szólt. Jimi volt a vad, elektromos gitáros megtestesítője.”
Mivel 1965-ben született, a pszichedelikus korszakot már nem élhette át, mégis különleges kapcsolatot érzett az 1960-as évek végének zenészeivel.
„Amikor ma Jimi Hendrixre gondolok, próbálom elképzelni, milyen lehetett rocksztárnak lenni 1967–68-ban. Minden új volt, mindenki teljesen más szemlélettel közelített a zenéhez.”
Éppen ez a korszak ragadta magával: egy időszak, amikor a zenészek még nem követtek szabályokat – inkább ők maguk írták azokat. Ez a szabadság és kísérletező kedv végigkísérte Slash egész pályafutását.
Miközben a Led Zeppelin és a The Rolling Stones hidat épített a hatvanas és a hetvenes évek rockzenéje között, az Egyesült Államokban egy másik zenekar gyakorolta rá a legnagyobb hatást: az Aerosmith.
A hetvenes évek közepén a punk és a progresszív rock uralta a két végletet, az Aerosmith azonban tökéletes egyensúlyt talált a blues, a hard rock és a súlyos gitárhangzás között. Slash számára ez lett az a hangzás, amelyet később saját zenéjében is továbbvitt.
Nem véletlen, hogy az Aerosmith 1976-os Rocks című albuma máig az egyik legfontosabb lemez számára.
„A Nobody's Fault volt az egyik első dal, amit akkor hallottam, amikor gitározni kezdtem. Az, hogy éppen akkor talált rám ez az album, alapvetően meghatározta, hogy milyen gitáros lett belőlem.”
Slash szerint a dal különlegessége éppen abban rejlett, hogy egyszerre volt súlyos és dallamos.
„Nem Black Sabbath-féle heavy metal volt, mégis hihetetlenül kemény hard rock dal. Mindig is imádtam.”
Amikor a Rolling Stone magazin 2004-ben arra kérte, hogy nevezze meg a 20. század legjobb dalait, Slash választása sokakat meglepett. Nem egy Beatles-, Led Zeppelin- vagy Hendrix-szerzemény került az első helyre, hanem az Aerosmith klasszikusa, a Back in the Saddle.
A második helyre a Led Zeppelin The Ocean, a harmadikra pedig a Beatles Helter Skelter című dala került, de számára a Back in the Saddle jelentette mindazt, amit a rockzenában a legjobban szeret: nyers energiát, bluesos gyökereket, lehengerlő riffeket és azt a vékony határvonalat, ahol a klasszikus rock találkozik a heavy metallal.
A Rocks album robbanásszerű nyitódala a Back in the Saddle nemcsak az Aerosmith egyik csúcsteljesítménye lett, hanem Slash számára is örök inspiráció. Ha valaki kíváncsi arra, milyen zene formálta a Guns N’ Roses legendás gitárosának stílusát, ennél a dalnál aligha talál jobb kiindulópontot.
