Aki kicsit is figyeli a kontinens zenei életét, bizonyára találkozott már a Primavera Sound nevével. Az elmúlt években a magyar online sajtóban is egyre-másra jelentek meg cikkek, beszámolók a Barcelona tengerparti részén megrendezett, sokak szerint “hipszter”, “catchy”, kritikus- és bloggerkedvenc zenekarokat felvonutató eseményről. Azt talán kevesebben tudják, hogy a rendezvényhez tartozik egy szakmai konferencia és zenei showcase program is, Primavera Pro néven. Ebben az évben az NKA és a Hangfoglaló Program támogatásával több magyar szakmabeli is lehetőséget kapott a részvételre, köztük e sorok szerzőjével. A konferencia több mint 3000 regisztrált delegáltat vonzott a világ minden tájáról. Ugyan az elérhető adatbázis alapján elég sokan közülük spanyolok, de bőven találkoztunk például kelet-közép-európai szakemberekkel is. Az előadások és panelbeszélgetések témája igen tág volt: a streaming szolgáltatások jövője, a hamarosan induló EU-s zenei támogatási program (Music Moves Europe), a zenei kultúra szerepe a városok fejlődésében vagy épp a zene világához kapcsolódó szexuális zaklatások témaköre egyaránt előkerült sok más mellett. Mindeközben a bevett szokásoknak megfelelően lehetőséget kaptak a résztvevők a kapcsolatfelvételre, barátkozásra, üzletek kötésére vagy együttműködések kialakítására. Érdekes tapasztalat, hogy a rendezvényt megelőzően befutott megkeresések, időpontkérések nagyobb része ezúttal nem zenekaraikat értékesítő menedzserektől vagy ügynököktől jött, hanem fesztiválok számára online szolgáltatásokat fejlesztő startupoktól. [caption id="" align="alignnone" width="1020"]
Adam Curtis a BBC-től és Father John Misty egy panelbeszélgetésen Fotó: Núria Rius / Primavera Pro facebook[/caption]
A Pro esemény másik fontos része a showcase program, melyben idén 38 feltörekvő (azaz nemzetközi karriert építő, de egyelőre legfeljebb szűk körben ismert) zenei produkció lépett fel többek között olyan országokból, mint Korea, Tajvan, a Dél-Afrikai Köztársaság vagy épp Ausztrália. A beválogatott zenekarok nappal a konferenciának otthont adó, a Raval bohémnegyed közepén található CCCB (Kortárs Művészeti Központ) belső udvarán léptek színpadra, de szinte mindegyikük lehetőséget kapott, hogy este a Primaverán felállított Night Pro Stage-en is adjon egy showt. Így még inkább nagy dolog, hogy a fesztivál történetében először, a magyar zenei exportot gondozó HOTS (Hungarian Oncoming Tunes) hathatós háttérmunkájának köszönhetően egy magyar zenekar, a Dope Calypso is ott volt. Mindkét koncertjük tökéletesre csiszolt formában hozta a megszokott garázsrock-freakshowt, ami a tucatnyi magyar drukker mellett több száz új, külföldi rajongót hozott számukra.
[caption id="" align="alignnone" width="1875"]
Dope Calypso a Primavera Pro-n, a CCCB udvarán Fotó: sinco[/caption]
Az este közeledtével aztán az összes szakmai delegált, valamint a több tízezer, Európa legkülönbözőbb sarkaiból idezarándokolt zenebolond jegytulajdonos megindul a belvárostól bő fél óra tömegközlekedésre található Parc Del Forum felé. A beengedés mintaszerűen gyors és az ember máris benn találja magát a világ talán legpuritánabb, de egyben mégis egyik leglenyűgözőbb fesztiválhelyszínén. A középen található hatalmas, a stadionok tetőszerkezetéhez hasonló, napelemekkel telerakott építmény, a rengeteg lépcső, a tenger és a benyúló mólók, az elektronikus zenei részre a yachtkikötő fölött átvezető híd, valamint a fesztiválról jól látható, már-már félelmetes erőműrendszer az emblematikus kéményekkel bőven elég vizuális inger, az ember nem akad fenn a dekorációs elemek hiányán, az egységesen fekete outfitbe öltöztetett színpadokon, legfeljebb azon, hogy viszonylag kevés helyen lehet leülni, leszámítva egy-két színpad tribünszerű nézőterét, miközben a fűben üldögélés sem opció, ilyen placc is alig van ugyanis. A szponzorok jelenléte tökéletesen nélkülözi az itthon érthetetlen módon favorizált harsányságot és teljesen hiányoznak hálistennek az egymást túlharsogó, lakossági négynegyedet sugárzó felbrandelt kocsmák is. A Primavera egyébként is egy rettentően funkcionális esemény, minden a zenehallgatásnak van alárendelve, nincs másféle program (kivéve egy kis “popup” gyermekközpontot, bár ott is a zenére vannak kihegyezve a dolgok). A nálunk megszokott kirakodóvásár helyett itt olyan konténereket találunk, amelyekből vinyl lemezeket, zenekari pólókat és kultikus koncertek plakátjait vásárolhatjuk meg, utóbbiakat jellemzően maguktól a grafikusoktól. Mindemellett a gasztronómiában mélyedhetünk még el, rengetegféle street foodot árultak a japántól a venezuelaiig a különböző járműveknél és standoknál.
[caption id="" align="alignnone" width="1000"]
Fotó: Garbine Irizar / Primavera Sound facebook[/caption]
Zenei fronton a Primavera Sound felhozatalába elég sok dolog belefér, a lényeg talán abban van, hogy minden produkció a maga keretei között valamennyire “cutting edge” legyen. Így is van a két felváltva működő, egymással szemben álló nagyszínpad programjában mainstream felé hajló pop (Haim, Lorde, Chvrches), kurrens hiphop (Tyler the Creator, A$AP Rocky), stadion-kompatibilis vagy épp elegáns indie (Arctic Monkeys, The National, The War On Drugs, Father John Misty), meg persze olyan legendák, mint Nick Cave, Björk vagy éppen Jane Birkin, de bátran ide sorolhatjuk Kim Dealt a The Breedersből is. A további nyolc zenés helyszín pedig elképesztő változatosságban, feszes időrendben biztosítja a tömény, gyakorlatilag befogadhatatlan mennyiségű zenei impulzust.
[caption id="" align="alignnone" width="960"]
Nick Cave Fotó: Eric Pámies / Primavera Sound facebook[/caption]
Emlékezetes zenei élmény így aztán tényleg megszámálhatatlan mennyiségben adódott, a húsznál is jóval több érintett koncertből képtelenség lenne mindegyikről írni. Ráadásul, ha huszonöt éve várunk valamit, mint ez esetben azt, hogy lássuk Björk egy fellépését, nehéz elfogulatlannak lenni. Sokak szerint Izland elsőszámú kulturális exportcikke mostanra fogyaszthatatlanná vált, mások viszont úgy gondolják, hogy helye van a világ legjelentősebb kortárs audiovizuális művészei között. Hajlok az utóbbira, ennyire egyedi színpadképhez, vizuálhoz és színpadi hangszereléshez aligha volt szerencsém, miközben a szinte teljesen slágermentes setlist elképesztően mély érzelmek megmozgatására volt képes. Nick Cave minden bizonnyal megerősítette a helyét a világ legszuggesztívebb előadói közótt (a The Bad Seeds pedig a világ legjobb kísérőzenekarai között), de erről leginkább az a kb. 50 rajongó tudna mesélni, akik a tíz percnél is hosszabban játszott Stagger Lee alatt a színpadon voltak Cave közvetlen közelében, időnként még annál is közelebb. A fesztivál egyik vitán felül legerősebb koncertjét a Slowdive adta, akik egyértelmúen bebizonyították, hogy a shoegaze (azt hiszem, az ilyesmit itthon sokan “érfelvágós zenének” is neveznék) teljesen kompatibilis a nagyobb fesztiválszínpadokkal, főleg, amikor a koncert vége felé egyre inkább elszállt posztrockba hajló, néhol már a Sigur Rósra emlékeztető monumentális témák hangoznak el. Annyira intenzív hatást gyakoroltak a readingiek, hogy néhány órával később ugyanott a Beach House álmodozó popja csak a levezetés kísérőzenéjének tűnt, pedig bárhol máshol különleges hatást váltott volna ki. A már említett The Breeders fésületlenségével és szétesettségével együtt hozta elő az oly szépnek megélt tinédzserkort és a Cannonball hallatán előkerült a képzeletbeli távirányító, amivel az MTV adását fel lehet hangosítani.
[caption id="" align="alignnone" width="1000"]
Slowdive Fotó: Garbine Irizar / Primavera Sound facebook[/caption]
A Primaverának igencsak erőssége a meglepetés. Az mondjuk nyilván saját hiányosság, ha az ember nem tudja, hogy a több mint száz fellépő között rejtőzködő Dead Cross név egy olyan hardcore-t játszó szupergrupot jelent, amelyben Mike Patton (Faith No More) az énekes és Dave Lombardo (Slayer) a dobos. Szerencsére aznap reggel kiderült. A fesztivál fő csapásirányából alighanem szándékosan kissé kieső Hidden Stage fellépőit pedig sokszor csak aznap hozzák nyilvánosságra (így volt tavaly ott teljes titokban egy bónusz Arcade Fire koncert). Persze lehet, hogy az amerikai alterrock-díva Tanya Donelly (Throwing Muses, The Breeders) kilencvenes évekbeli kultzenekara, a Belly benne volt előre a programban, csak egyszerűen nem tűnt fel elsőre, mindenesetre feelinges, élvezetes koncertet adtak. És persze az is borítékolható, hogy random belefut az ember ismeretlen, ám izgalmas produkciókba, mint például az olasz Cesare Basile koncertjébe, amelyen latin zenei hangulatok keveredtek pszichedéliával és valamiféle posztpunk ritmikával. Meglepetés az is, ha az ember felfedezi az ügyesen kitalált fesztiválbuszt, amely az egyik sarokból három perc alatt átrepíti az embert a rendezvény másik végébe a közel félórás séta helyett, így elérve a friss és ropogós, végtelenül cuki kompánia, a Superorganism fellépésének a végét, ahol a kicsit M.I.A.-re emlékeztető orgánumú 17 éves japán Orono Noguchi aligha hitt a szemének a több ezer mosolyogva táncoló és a Something To Your M.I.N.D.-ot éneklő ember láttán. Az meg már nem is meghökkentő, hogy ugyanezen a színpadon pár óra elteltével a Beastie Boys-tag Mike D rakta a vinyleket.
[caption id="" align="alignnone" width="2000"]
Fotó: Garbine Irizar / Primavera Sound facebook[/caption]
Volt itt még rendkívül szerethető és jó energiákat közvetítő Warpaint koncert, nagyon meggyőző volt Father John Misty (aki mellesleg a konferencián is moderált egy beszélgetést), hallgattuk a mai korhoz fiktív filmzenét készítő Nils Frahm hangorgiáját, vagy épp Four Tet és barátai délutáni szettjét közvetlenül a homokos tengerparton, lenyűgöző díszletek között. Jó értelemben vett sokkot okozott a Zeal & Ardor spirituálé-énekléssel átszőtt metálja, különleges hangulatba lehetett kerülni az Art Ensemble of Chicago határokat feszegető, kísérletező jazzszámaitól a szomszédos, irdatlanul nagy hangversenyteremben, a túl szintetikus hangszerelés ellenére szépen működtek Charlotte Gainsbourg dalai, másnap pedig édesanyja, Jane Birkin varázsolt el minket szimfonikus zenekarral. Fedeztünk fel továbbá friss és dögös amerikai csupalány bandát is (Waxahatchee). Olyan még itt is előfordul, hogy egy koncertet elront a rossz hangzás (The Internet), meg olyan is, hogy valaki félelmetes zenész, csak valahogy nem passzol bele az ottani hangulatunkba (Thundercat). És van, hogy egy rengeteget dícsért előadót egyszerűen irritálónak találsz (Ariel Pink), minthogy elkerülhetetlenek az olyan esetek is, amikor mástól hallod, hogy Jon Hopkins live act-je - amelyet kihagytál - az alkalmi lakótársad élete egyik legjobb zenei élménye volt. Ja és igen: az Arctic Monkeys a sok negatív előjel dacára egyáltalán nem volt rossz, persze Alex Turner elég furcsa ötvenesévek-tripen van és a zongorás melankólia iránti újkeletű vonzódását sem rejtette véka alá, de mindenképp sokkal jobban élt a színpadon, mint pár éve Sopronban. A Haim koncertje pedig egyszerűen a Primaverázással töltött négy és fél nap “guilty pleasure”-jeként marad meg: ha ilyen a mainstream pop, akkor semmi bajunk 2018 zenéjével.
[caption id="" align="alignnone" width="1125"]
Fotó: Yosigo / Primavera Sound facebook[/caption]
Hogy mi a végkövetkeztetés? A rengeteg hidegrázós pillanat, a lenyűgöző látvány és az egész rendezvényt átható végtelen nyugalom mind azt mondatja velem, hogy az általam eddig látottak közül bizonyosan ez a világ egyik legjobb fesztiválja. A zenével komolyabban foglalkozóknak ajánlott a Pro regisztráció, de a Parc del Forumot és az ottani koncertcunamit legalább egyszer az életben minden zenebolondnak látnia kell.
Süli András
