A Rolling Stones még 2013-ban is képes volt olyan ütős szerzeményt írni, mint a Doom and Gloom. A tíz évvel később érkezett Hackney Diamonds azonban sokak számára csalódást okozott: kissé ötlettelen, nosztalgiára építő, steril album lett. Éppen ezért meglepő, hogy ugyanazzal a producerrel, Andrew Watttal dolgozva ezúttal egy sokkal frissebb és energikusabb anyagot sikerült összehozniuk, annak ellenére, hogy a zenekar legfiatalabb tagja jövőre már a 80. életévét tölti be.
A Foreign Tongues több pontján felvillan az a bizonyos Rolling Stones-kémia, amelyet senki más nem tud ilyen természetességgel előidézni. A Divine Intervention például szinte robban a laza boogie, a gospel és a blues-rock elegyétől, miközben Mick Jagger az elmúlt évek egyik legerősebb szövegét énekli:
“Through the gloom, I asked her, ‘What’s my future? Well, she threw up and then broke down and cried.”
A Mr Charm még magasabb fokozatba kapcsol. A dal egyszerre idézi fel a Respectable punkos lendületét és Keith Richards bluesos riffjeit, miközben odaszúr a gazdasági elitnek. Jagger egy ponton még a „őrült mogul, Mr. Musk” kifejezést is elejti, a címadó „Mr. Charm” figurájában pedig sokan Donald Trumpot vélik felfedezni.
A Hit Me in the Head szintén az album erősebb pillanatai közé tartozik: súlyos gitárriffek, dühös szájharmonika és Ronnie Wood kiváló gitárszólója viszi előre a dalt. A lemez ugyanakkor korántsem hibátlan. A vezető kislemeznek választott In the Stars meglehetősen átlagos Stones-dal, amelyből hiányzik az a plusz, amitől igazán emlékezetessé válhatna. A kissé giccses refrén még Keith Richards karakteres ritmusgitár-játékát sem tudja igazán megmenteni.
A Never Wanna Lose You funkos próbálkozása, amelyben Robert Smith (The Cure) háttérvokálon és billentyűn is közreműködik, inkább erőltetettnek hat, míg a Covered in You indie-s hangulata sem teljesíti be a hozzá fűzött reményeket, még akkor sem, ha Paul McCartney basszusgitárja ezúttal is kifogástalan. Persze jogos a kérdés: mit várhatunk még a Rolling Stonestól több mint hatvan év után?
A kisebb megingások ellenére a Foreign Tongues legnagyobb erőssége továbbra is az a felszabadult öröm, amellyel a zenekar együtt zenél. Legyen szó Chuck Berry Beautiful Delilah című dalának lazán zseniális lezárásáról vagy Amy Winehouse You Know I'm No Good című klasszikusának szeretetteljes feldolgozásáról, végig érezni, hogy a Stones továbbra is élvezi a közös muzsikálást.
Bár az albumon akad néhány felejthető blues-rock panel, a remek dalok, a zenekar közötti összhang és az a kitartás, amellyel életben tartják saját örökségüket, bőven ellensúlyozza ezeket.
A Foreign Tongues nem lesz a Rolling Stones legfontosabb albuma, de tisztességesen helytáll, és könnyedén felülmúlja a zenekar több, a nyolcvanas és kilencvenes években készült lemezét. Ennél pedig egy 25. stúdióalbum esetében aligha lehetne nagyobb dicséret.
