A szervezők pedig, ha nem akarják, hogy a plakátjaik „kispályásnak” tűnjenek, kénytelenek kifizetni.
Cikkünk első részében a FOMO-jelenséget vettük górcső alá: hogyan alakította át a közönség viselkedését, és miként formálta át a koncertlátogatási szokásokat. Most viszont a történet másik oldalát nézzük meg — azt, hogy a FOMO és a köré épülő hype-gazdaság miként hajtja egyre magasabbra az előadók fellépési díjait, és vajon meddig tartható fenn ez a túlfűtött piaci helyzet a hazai zeneiparban.
A hype-nak ára van
A FOMO-hatás nemcsak a közönségre, hanem a szervezőkre is dolgozik: ha az egyik fesztiválon fellép Azahriah, Dzsúdló vagy Beton.Hofi, a másik nem engedheti meg magának, hogy kimaradjon. A fellépők így versenyeztetik a rendezvényeket, az árak pedig tovább nőnek.
És akkor itt van a YouTube-ról a koncertpiacra üstökösként berobbanó Pamkutya. Igen, az a Pamkutya, akik éveken át slágerparódiákkal szórakoztatták a közönséget, szigorúan csak az online térben, és akiknek a zenéje eddig inkább a humorról, mintsem a zenei mélységről szólt. Ehhez képest most ott tartunk, hogy hét egymás utáni MVM Dome-ot töltöttek meg, és ezzel olyan nevek mellé kerültek a ligába, mint Azahriah vagy a Halott Pénz. A következő logikus lépés? A fesztiválszezon. Minden jel arra mutat, hogy Pamkutya jövő nyáron ledarál pár nagyobb rendezvényt, hiszen a szervezők aligha hagyhatják ki azt az előadót, aki néhány nap alatt több mint százezer embert mozgatott meg. És a menedzsment is szeretne több pénzt kicsavarni a formációból. De a kérdés már most ott lebeg a levegőben: mennyiért? Mert ha a YouTube-hírességből lett koncertsztár is belép a 20 - 30 milliós ligába, az nemcsak a fesztiválok költségvetését borítja tovább, hanem végképp átrendezi a hazai poppiac erőviszonyait is. Ahogy a bazársorok és játékboltok keresletét felforgatta a Labubu-láz – minden gyerek szeretne magának egyet, még ha a játék valójában semmit sem tud és még szar is –, úgy működik ma a zenei hype is: nem feltétlenül a minőség határozza meg, mi vagy ki képes teltházakra.
Ez a logika teljesen átalakította a hazai koncertpiac árképzését. Míg néhány évvel ezelőtt egy középkategóriás magyar előadó 1–2 millió forintért vállalt el egy fellépést, addig ma már a „középső sáv” is 6–8 millió körül mozog. A top előadók – akik képesek megtölteni egy Arénát, vagy garantáltan hoznak több ezer fős közönséget 10–15 millió forintot is elkérnek egyetlen estére. A legfelkapottabb produkciók esetében a végösszeg akár 40 millió forint fölé is mehet, és ebben nincs benne a produkciós költség, ami sokszor önmagában is többmilliós tétel.
A kisebb előadók sem maradnak érintetlenek. Mivel a hype-piac eltorzította az arányokat, egy középkategóriás zenekar is jóval magasabb összeget kérhet, mint korábban, hiszen a rendezvényeknek „neves” line-upra van szükségük. Az eredmény? A kisebb klubok és vidéki fesztiválok egyre kevésbé tudják megfizetni a fellépőket, így a kínálat is szűkül.
Van egy nagyon fontos és kevéssé tárgyalt szempont, amit érdemes alaposan kibontani, mert gyakorlatilag rávilágít a jelenlegi koncertgazdaság egyik legnagyobb paradoxonjára. A fiatal, újgenerációs előadók közönsége is fiatal – sokszor szó szerint tizenéves. Ez viszont teljesen más gazdasági dinamikát hoz a rendezvényekre. Bár a TikTok-sztárok koncertjei rendre teltházasak, a helyszíni fogyasztás ezeknél az eseményeknél lényegesen alacsonyabb, mint amikor egy régebbi, „felnőtt” közönségnek játszó zenekar lép színpadra. A fesztivál- és klubpiacon ez egy komoly fejtörést okoz: hiába jön be több ezer ember, ha a többség nem vásárol italt, ételt vagy merch-terméket. Sokuk még gyerek, akit a szülő hoz el a koncertre, mások 16–18 év közöttiek, akik tényleg csak a fellépés miatt érkeznek, majd a buli után azonnal mennek haza. A rendezvény pedig hiába hozott nagy nézőszámot, a kasszában kevesebb marad. Ezzel szemben egy veterán rockbanda vagy egy több évtizedes múlttal rendelkező előadó koncertjén a közönség jóval idősebb, tehetősebb és fogyasztóbb réteg. Ők nem csak a zenéért jönnek: vacsoráznak, italokat vesznek, merch-et vásárolnak, és sokszor egész estét csinálnak a koncertből. Így fordulhat elő, hogy egy 2000 fős klubkoncert a régi motorosokkal több bevételt termel, mint egy 5000 fős TikTok-hype esemény.
A szervezők emiatt gyakran két tűz között vannak: ha a fiatalokat célozzák, garantált a tömeg és a hype, de kisebb a tényleges profit. Ha a régebbi közönséget, akkor kisebb a marketingzaj, viszont stabilabb a bevétel. A piacon most ez a legnagyobb stratégiai kérdés: a tömeg vagy a megtérülés felé billenjen a mérleg. A FOMO által hajtott trendek tehát nemcsak a gázsikat, hanem a koncertgazdaság logikáját is felforgatták. A rendezvények látszólag sikeresebbek, mint valaha, de a számok mögött egyre több szervező küzd azzal a dilemmával, hogy a telt ház ma már nem feltétlenül jelent profitot.
A koncert ma már nemcsak művészeti, hanem gazdasági esemény. Az arénás show nem pusztán zenei élmény, hanem brandépítés: az előadó ezzel pozicionálja magát a piacon. Ha valaki képes három-négy teltházas koncertet csinálni, az automatikusan „premium kategóriába” lép, és ennek megfelelően ára is lesz.
Ez teljesen új pályát nyitott: a hype és a presztízs immár pénzben mérhető. Egy-egy jól dokumentált, virálissá váló koncertfelvétel önmagában növeli a piaci értéket. A szervezők is tudják: ha a fellépő trendi, a jegyek úgyis elkelnek, így megéri kifizetni a magas díjat – a kockázat tehát látszólag csökken, de a költségvetés feszül, és a már említett fogyasztás is jóval alacsonyabb.
A probléma ott kezdődik, hogy a koncertpiac nem nő korlátlanul. Miközben a top előadók díjai az egekben járnak, a középszintű és feltörekvő zenekarok nehezebben jutnak lehetőséghez. Egy vidéki klub vagy önkormányzati fesztivál nem tud 5–8 millió forintot fizetni egy főfellépőért, a így vagy lejjebb ad a minőségből, vagy kevesebb koncertet szervez ha nem tud szponzort szerezni. Míg korábban a támogató logója legfeljebb a molinón vagy a színpadon jelent meg, ma már egyre több koncert és fesztivál épül konkrét márkaegyüttműködésre. Egy italgyártó vagy telekommunikációs cég nemcsak támogat, hanem tartalmat is gyárt a fellépővel, közösségi médiás kampányokat indít, sőt, a jegyekhez vagy VIP-zónákhoz is kapcsolódhat a neve. A szponzor ma már nem mellékszereplő, hanem a show része – hiszen nélküle sok rendezvény egyszerűen nem jönne létre. A rendszer így lassan önmaga ellen dolgozik: a hype-vezérelt piac ugyan rövid távon fellendülést hozott, de hosszabb távon koncentrálja a forrásokat a néhány legnagyobb név köré. A menedzsmentek stratégiája meg sok esetben a gyors megtérülésre épül: amíg tart a hype, addig maximálisan kihasználják az előadót, legyen szó koncertturnékról, márkamegjelenésekről vagy szponzorációkról. A cél a rövid távú profit, nem feltétlenül a hosszú távú művészi vagy mentális fenntarthatóság. Amíg jönnek a kattintások, a nézettség, a teltházas arénák, addig nincs megállás. Utána viszont hirtelen elcsendesedik minden — és a gépezet már a következő név után néz.
A gyors sztárrá válásnak megvan a maga ára. Egy TikTok-hírnévre épülő karrier elképesztő sebességgel nőhet, de ugyanilyen gyorsan el is tűnhet. A magas fellépési díjak azonban nem csökkennek automatikusan, ha a hype alábbhagy – és ez előbb-utóbb torzuláshoz vezet.
Ha a közönség egyszer csak máshová fordítja a figyelmét (ami a közösségi média gyors trendjeiben bármikor megtörténhet), a mostani csúcsgázsik könnyen fenntarthatatlanná válhatnak. Azok a produkciók, amelyek ma arénákat töltenek meg, pár év múlva akár újra klubméretű színpadokon találhatják magukat – miközben a piac már nem tud visszatérni a korábbi árazási szinthez- A FOMO és a gyors hírnév tehát nemcsak kulturális, hanem gazdasági jelenség is. A koncertláz egyfelől fellendítette a magyar zeneipart, új sztárokat termelt ki, és hatalmas pénzeket mozgat meg. Másfelől viszont a piac torzulását, az aránytalanságokat és a fenntarthatatlan díjszinteket is magával hozta. A koncert- és fesztiválpiac most olyan, mint egy túlhevített kazán: mindenki emel, mindenki túl akar licitálni mindenkit, de senki sem tudja, mikor robban. A fellépési díjak az utóbbi két évben brutálisan elszálltak – sok esetben nem 10-20, hanem akár 100%-kal is nőtt egy-egy előadó ára.
De meddig lehet ezt bírni Magyarországon? A válasz, amíg a közönség hajlandó kifizetni a végén a számlát.
Csakhogy ez a számla egyre hosszabb. A fesztiváloknak és rendezvényeknek nincs más választásuk, mint a megnövekedett gázsikat ráterhelni a jegyárakra – hiszen a büdzsé véges, a szponzorpénzek pedig nem nőnek ilyen ütemben. A többletkiadást valahonnan pótolni kell – ez pedig a jegyárakon, a pultárakon, vagy a szolgáltatások szintjén csapódik le. Egy átlag fesztiváljegy ára az elmúlt 5-6 évben duplájára nőtt, és a trend nem látszik megtörni. A végén tehát a fesztiválozó fogja kifizetni, és azért valljuk be, pici ehhez a hazai piac.
A kérdés most már nem az, hogy ki lesz a következő TikTok-sztár – hanem az, hogy ki marad talpon, amikor a hype elcsendesedik, és a közönség továbbscrolloz.
